Egyik látogatásom alatt vendéglátó barátom javasolta, hogy menjünk el megnézni Seianus barlangját, amely Bagnoli szomszédságában, Nápoly Posillipo kerületében található. Bevallom, sokat nem vártam ettől a programtól, mert a barlangok nem érdekelnek igazán, de már csak udvariasságból is, beadtam a derekam. Ma már azt gondolom, hogy óriási élményt hagytam volna ki, ha akkor nemet mondok, és azóta is terjesztem a hírét ennek a csodálatos helynek.
A Via Coroglio, ahol a barlang bejárata van, afféle szerpentin, amely éles kanyarokkal kapaszkodik fel a Posillipo domb tetejére. Egyik oldalán buja növényzet és titokzatos, lezárt ajtók és vasrácsok, amelyek talán a domb belsejébe vezetnek, másik oldalon kőfal, ahonnan ambivalens panoráma nyílik Nisida csodás természeti szépségű szigetére és Bagnoli kísértetjárta helynek tűnő, gazverte és rozsdamarta – egykor szebb napokat látott – elhagyott öntöttvas gyárának létesítményeire. A XX. század elején alapított vasmű 1977-ben élte virágkorát: akkor mintegy 2000 m2-en, 8000 munkás dolgozott itt, majd hosszú hanyatlás után 1992-ben döntöttek az üzem végleges bezárása mellett. Nisida mint egy hajdani vulkán „gallérja” öleli körbe az egykori krátert. A sziget arról nevezetes, hogy az ókorban itt állt Brutus villája, amelyben megszületett a Julius Caesar elleni összeesküvés terve. A XVIII. században a Bourbonok létesítettek börtönt a szigeten, (ma fiatalkorúak javítóintézeteként működik), de napjainkban elsősorban yachtkikötője miatt ismerik.
Visszatérve Corogliora, Seianus barlangjának bejáratát nem könnyű észrevenni: a környező sziklákat beborítja a burjánzó növényzet, de a fölébük magasodó boltívek látványa már megelőlegezi a későbbi élményt. Hatan várakozunk, az expedíciót Pasquale, egy jókedvű nyugdíjas vezeti, aki valamelyik civil szervezet önkéntese. Elmondja, hogy ez nem egy vezetett túra (ingyenesen megyünk), de amit tud, azt ő megosztja velünk és talán néhány meglepetésben is lesz részünk. A barlangban hűvös csend fogad bennünket, csak Pasquale hangja hallatszik. Nem okoz csalódást: folyik belőle a szó, a valójában mesterséges alagúthoz kapcsolódó történelmi tények, pletykák és legendák ötvöződnek elbeszéléseiben. Olykor megáll, a nagyobb hatás kedvéért élénk gesztikulációval és mimikával kíséri elbeszéléseit. Lelkesedése magával ragadó. Félúton lehetünk, amikor telefonhívást kap. Elnézést kér, és türelmet, amíg visszaszalad két látogatóért, akik késve érkeztek. Tetszik ez a hozzáállás. Míg várjuk őket, fényképezünk, ismerkedünk a többiekkel. Nápolyiak és egy texasi házaspár, akik évek óta visszajárnak a városba, de először jöttek el ide.
Úgy negyedóra múlva aztán feltűnik Pasquale, karjába egy 70 körüli hölgy kapaszkodik. A nő nehezen jár. A fiával jött Rómából, megnézni a barlangot, az ókori római emlékek nagy rajongói. Bemutatkoznak, aztán folytatjuk az utat. A barlangból kisebb oldalsó alagutak ágaznak el, és a belülről ráccsal lezárt folyosók végén be-bevillan a tenger kékje: megtudjuk, hogy ezek a barlang világítását és szellőzését voltak hivatottak szolgálni, és hogy Sherlock Holmes szülőatyja, Sir Arthur Conan Doyle ittjártakor beszorult az egyik üregbe, amikor elszakadva a csoportjától, egyedül akarta felfedezni a járatot. Mindezek után, hogy ezt elmondta, Pasquale ünnepélyesen bejelenti az ígért meglepetést: vaskos kulcscsomót vesz elő, és kinyitja az egyik oldaljáratot, de figyelmeztet, hogy legyünk óvatosak, mert mindez hivatalosan nem tartozik a túra útvonalához. Értjük azonnal, hogy tilos a belépés, de hát Nápolyban megesnek ilyen „kivételek” … Lélegzetelállító kilátást élvezhetünk a vasrácson keresztül, amelynek organikus keretet adnak a kintről bekúszó a növények: ebben a keretben tárul fel előttünk az azúrkék tenger, alattunk pedig egy hosszú sziklaszirt fut előre a vízbe, mintha egy ősállat gerince lenne. Vincenzo barátom, aki itt nőtt fel a közelben, azt mondja, gyerekként onnan ugráltak be a tengerbe.
780 méter után az alagút kijárata egy virágzó fák szegélyezte ösvényre vezet, elsőre csak a mögöttünk magasodó tufadomb látszik érdekesnek, aztán az út egy kanyarulat után kiszélesedeik és elénk tárul egy fantasztikus régészeti épületegyüttes, a villa Pausilypon, amelyet egy gazdag római, Publius Vedius Pollionus, Augustus tanácsadója építtetett, hogy itt pihentesse testét és szellemét. Nem véletlen, hogy a villát Pausilypon-nak nevezte el, ami szó szerint "fájdalomcsillapítást", a „bajoktól való szabadulást” jelent. Pollione, mint a művészet szerelmese azt is elrendelte, hogy a villa szomszédságában egy 2000 férőhelyes – görög mintára készült - színházat építsenek. Halála után a császárra hagyta minden vagyonát, így ez a villa is Augustus és utódainak rezidenciája lett.
A tenger felé lejtő szelíd lejtők, a nápolyi sárga tufa színes bozótlepellel borított magas sziklái mindenkire különös varázst gyakorolnak. A tenger fölé nyúló terasz épületegyüttese festett falaival, mozaikpadló részleteivel romjaiban is szuggesztív élményt nyújt. A pompás mediterrán növények által szegélyezett ösvények pedig olyan kilátóhelyekre vezetnek, ahol az alant elterülő festői szépségű Pozzuoli-öböl és Posillipo-fok különböző részleteiben gyönyörködhetünk.
Pasquale pontosan tudja, mikor van ideje a csendnek … Vele együtt, könnyű sóhajok kíséretében lélegezzük be a szépségnek ezt az időtlen megnyilvánulását …A távolban, a tenger kékje felett szinte lebegve sejlenek fel Capri, Ischia és a Pozzuoli-öböl félszigeteinek párába burkolt körvonalai.
Aztán az egyik ilyen ösvény végén levő kilátópontnál vezetőnk újra elemében van. Elátkozott hely – mondja a velünk szemben látható festői szépségű Gaiola két apró szigetére utalva. Pedig éppenhogy mesébe illőnek tűnik: a két szigetet légies, törékeny kőhíd köti össze, sziklafalait a tenger hullámai simogatják, egyiken tekintélyes fehér falú magányos villa terpeszkedik. De Pasquale – mint minden nápolyi – ért a dramatizáláshoz: komor hangon, a részletek ecsetelésére nagy gondot fordítva mesél "Gaiola átkáról": sorolja a sziget egykori tulajdonosait – olasz és külföldi milliárdosokat - ért szerencsétlenségeket: rejtélyes gyilkosságokat, tengeri szerencsétlenségeket, gyerekrablásokat, öngyilkosságokat. Aki megvásárolta a szigetet, mind szerencsétlenül járt. Kissé borzongva, elbizonytalanodva „ejtem” a néhány perccel korább még tetszetős gondolatomat arról, hogy milyen jó is lehet egy ilyen helyen ébredni vagy a napnyugtát bámulni, hallgatva a tenger hullámait … Egy legenda szerint az átok eredete a római időkre megy vissza, amikor a latin költő, Vergilius, akit bár tiszteltek, de varázslónak és alkimistának tartottak, ezen a helyen végezte titokzatos tevékenységét. Sokan úgy vélték, hogy Gaiola vizét varázslatos szertartásai szennyezték, és emiatt sújtott átok mindenkit, aki a környékre merészkedett. A későbbi néphit némileg átalakította az antik legendát: azt tartották, hogy Gaiola átka minden olyan gazdag embert utolért, akik egy olyan szigetet akartak megvásárolni, amely nyilvánvalóan nem birtokolható.
2009 óta mindenesetre a ház elhagyatott, Gaiola térsége pedig a Posillipo Régészeti Park részévé vált a fentről is látható, elsüllyedt római kori kikötőhelyeivel és halastavaival. A víz alatti világot vezetett túrákon, üvegfenekű csónakokkal nézhetik meg az érdeklődők. , A környék a kajak-kenu sport központja és nyaranta a szabadstrandolók kedvelt célpontja is egyben.
Pausilypon festői romjait magunk mögött hagyva, Seianus barlangján át térünk vissza a jelenbe és Coroglio forgalmas útjára. Búcsúzóul megköszönve az élményt jelentő idegenvezetést, a hivatalos belépőjegy árát felajánlottuk Pasqualenak „egy kávéra”. Mosolyogva szabadkozott, kérte, hogy térjünk vissza és utánunk integetett, amikor kiléptünk a kapun.
