Ezt a régi városrészt a legutóbbi nápolyi utazásom alkalmából fedeztem fel a barátaim jóvoltából. Kívül esik a turisták látogatta zónán, szerényen megbújik a Via Umberto I (amit a nápolyiak Rettifilonak hívnak) és a kikötő között, Nápoly Pendino nevű kerületében. Csendes, szinte már idillien nyugodt hely, kicsi terekkel, sikátorokkal, kis műhelyekkel, boltokkal. Itt mintha robogóból sem lenne annyi és az utcai élet is sokkal visszafogottabb. Miközben egy dekadens hangulatú, bezárt templomot fényképezek, velem szemben egy hentes ácsorog az ajtóban, a februári napsütést élvezi, betérő vásárlókra várva. Amikor ráköszönök, felém biccent, mosolyog, készségesen útba igazít.
A Borgo degli Orefici A XIII. század óta a nápolyi aranyművesség központja. Az első, francia származású kézművesek az Anjoukkal együtt érkeztek a városba és telepedtek le itt, de utána hamarosan a helyi aranyművesek is megjelentek a védőszentjüknek tartott Szent Eligius temploma körüli sikátorokban, megnyitották boltjaikat és műhelyeiket, és tették Európa-szerte híressé és elismertté a nápolyi aranyművességet.
Ez a Szent Eligius templom egy nagyon impozáns, eredetileg francia gótikus stílusú építmény, tulajdonképpen a Borgo egyik kijárata a Piazza Mercato (Piactér) irányába. Az 1270-ben franciák által épített templomhoz a XVI. században a felvilágosult spanyol alkirály, Pedro de Toledo női bentlakásos iskolát „toldott”, amelyben ápolónőket képeztek. Valljuk be, ez azért elég szép teljesítmény volt az 1500-as években, főképp a spanyol hódítóktól. De tudjuk, Nápoly nem keveset köszönhetett a spanyol uralomnak.
A templomot egy két emelet magasságú, XV. századi boltív kapcsolja össze a mellette álló épülettel. Az első emelet szintjén egy óriási óra látható, amelynek kerete alatt két márványból faragott fej emelkedik ki a falsíkból, őrizve egy legenda emlékét: az egyik egy fiatal lányt ábrázol, bizonyos Iréne Mallarbit, a másik egy nemesembert, Antonello Caracciolot. A filozófus, Benedetto Croce elbeszéléséből ismerjük a XV. századi történetet, miszerint ez a nemes szemet vetett vazallusának lányára, Irenére, de mivel a Iréne nem viszonozta vonzalmát, elraboltatta és börtönbe záratta az apját, hogy annak szabadsága fejében szerezze meg lánya kegyeit. Tette azonban Aragóniai Izabella királynő tudomására jutott, aki elrendelte , hogy Caracciolo nyilvánosan vegye feleségül a lányt, rögtön a házasság után azonban lefejeztette a nemest, a fiatal özvegy pedig megörökölte férje vagyonát. Íme, egy középkori happy end ...
De van még egy figyelemre méltó történet, amely ehhez az árkádhoz, pontosabban az óra mutatóihoz kapcsolódik: 1943. március 28-án a Caterina Costa nevű tengerjáró hajó, kicsivel a hajó indulása előtt felrobbant. A robbanás nemcsak a kikötőt, de a borgót is megrázta és megállította az órát pontban 15 órakor. Csak 1993-ban sikerült egy restauráció során újraindítani, addig pedig nap mint nap emlékeztette a helyieket az 50 évvel korábbi tragédiára.
Ahogy az utcákat és tereket szeretik megtölteni élettel a nápolyiak, úgy szeretnek emberi és olykor misztikus történetekkel lelket lehelni a több évszázados falakba is. Alig van olyan szeglete a városnak, amelyről ne tudnának mesélni valami érdekeset, meglepőt, ijesztőt vagy megmosolyogtatót. Ennek példái a fenti történetek, de a továbbiakban is írok ilyenekről, hiszen többek közt ezek a mesék vagy épp igaz történetek teszik nekem varázslatossá ezt a várost.
De folytassuk a Borgo-beli kalandozásunkat: az Aranyművesek terén (Piazzetta Orefice) létesültek az első műhelyek a középkorban, és ma is ez a legelegánsabb része a Borgonak. Az egyik ház falán emléktábla hirdeti, hogy a XVIII. században Matteo Treglia itt készítette San Gennaronak, a város leghíresebb védőszentjének 3694 drágakőből készített mitráját, de a Dóm híres kincstárában és Nápoly többi templomában található aranytárgyak nagy része is innen került ki.
A terecske központjában áll egy gyönyörű fakereszt. A XVIII. században, egy pestisjárványt követően emeltette a Di Roberto család, no de nem lennénk Nápolyban, ha elfogadnánk egy ilyen banális keletkezés történetet. A nápolyiak elbeszélése szerint ugyanis egy itteni, Francesco di Ruberto nevű drágakő kereskedő testvére súlyos légzési nehézségekkel küzdött, és akkor gyógyult ki egy szempillantás alatt a betegségéből, amikor megpillantotta a keresztet a közeli Afragola melletti mezőn. A csodatevő feszületet a testvére a Borgo-ba hozatta és azóta a városrész szimbólumává vált. A nápolyiak között pedig ma is tartja magát az a hit, hogy a kereszt megvéd a légzési problémáktól.
Ahogy maga Nápoly, a borgo is - mai szóval élve - igazi multikulti hely volt a középkorban. Franciák, spanyolok, zsidók, normannok, nem beszélve Itália különböző népeiről, mind megfordultak itt, ki átmenetileg, ki tartósabban maradt, nyomot hagyva maga után a város történetében. Egy másik aprócska centruma a negyednek a Piazza Carlo Troya nevű kis tér, itt állt a város egyik legrégebbi szökőkútja, a Fontana della Pietra del Pesce (1578 ). Sajnos, a II. világháború óta már csak a maradványa, egy márványmedence látható a kútból, viszont a tér fontos központ volt már a középkorban is. A szökőkút szomszédságában volt a ligúr kereskedők székhelye, a Loggia di Genova, ahol igen pezsgő élet üzleti élet folyt . A genovai hajósok hozták a városba a vállalkozó szellemet, ők voltak az első bankárok, befektetők, kereskedők, közülük számosan genovai zsidó kereskedők. A Nápolyi Királyság felemelkedése nem kis mértékben kötődött a genovaiakhoz. A közel hat évszázados együttélés során sorsuk összefonódott az „igazi” nápolyi családok sorsával, jelenlétükre, jelentőségükre ma is emlékeztetnek az olyan régi, eredetileg genovai családnevek, mint a de Mari, Pallavicini, Sauli, Spinola, Doria, Grimaldi, Ravaschieri...
Nápolyt és a nápolyiakat mélyen vallásos népként tartják számon a világban, de valójában ez a nápolyi vallásosság is elég rendhagyó, egyszer erről majd írok egy posztban itt. Most legyen elég annyi, hogy a keresztény és pogány (értsd, főleg antik görög és római) hagyományok egymást táplálták, és megkockáztatom, táplálják a mai napig ebben a városban. Hogy mennyire, még egy történet, amely a Borgo egy másik nevezetességéhez kapcsolódik.
A negyed legrégebbi temploma a XII. században emelt Chiesa San Giovanni a Mare, amit a Szentföldről visszatért johannita lovagok kórházának építettek. A „ tengeri” jelzőt arról kapta a hely, hogy falait az építés után a tenger hullámai simogatták, annyira közel volt akkor még a part. Mégpedig az a partszakasz, amely az antik időkben és még utána is sokáig ősi termékenységi rítusok színtere volt. Hajdan a „tenger ünnepén” férfiak és nők féktelenül táncolva és énekelve, meztelenül vetették magukat a habokba, Priaposz termékenység istennek (ő az az isten, akithatalmas fallosszal szoktak ábrázolni) és Parthenopének (Nápoly szirénjének) áldozva. Persze, mondanom sem kell, hogy mindez egyértelműen, előre megfontolt szexuális célzattal történt ...
Amikor megépült a templom, az egyház „átkonvertálta” a pogány hagyományt: Keresztelő Szent Jánost, a templom névadóját ünnepelték a nyári napforduló, június 24-e előtti éjszaka egy rituális alámerüléssel, kollektív keresztelkedéssel. A keresztény rítus azonban gyakran átfordult a pogány "szokásba", ami miatt a XVI. században a katolikus spanyol alkirály beszüntette az ünnepet. A kollektív tudat azonban mind a mai napig őrzi ennek a szokásnak az emlékét, Nápolyban továbbra is él a csoportos nyári éjszakai mezítelen fürdőzés szokása, bár kétségtelen, már nem keresnek feltétlenül vallási magyarázatot.
