Az Alibus járat a reptérről a Garibaldi pályaudvarra, majd a Molo Beverellora, Nápoly kikötőjébe visz.  Gigantikus tenger- és óceánjáró hajók sorakoznak egymás mellett, eltakarva a kilátást az öböl felé. Néhány felújított és számos, az ötvenes éveket idéző lepukkant raktárépület között kászálódok le a buszról ... olyan az egész, akár egy filmdíszlet ... kihunyt neonfeliratok itt, latin tánciskolába invitáló, villódzó fényreklám a másik oldalon ... Nápoly ilyen és egyszerre olyan is, éppen ettől izgalmas. Különböző stílusok, korok, állagok furcsa egyvelege, amit olyan természetes eleganciával „visel” ez a város, hogy a magamfajta nem tudja levenni róla a szemét. 

A szállásom ezúttal nincs messze a Molo-tól, gyalog megyek, mert szeretném „útba ejteni” az éppen készülődő tengerparti naplementét.

A kikötő aszfaltján kacifántos felfestések jelzik, hogy lehet kijutni az útra, igazi labirintusnak tűnik, ezért inkább egy nápolyi pár nyomába szegődök. Nem is csalódóm: gyorsabb így, egyenesen.
Kívül, mint valami feltételes reflex, rögtön visszatér a nápolyi közlekedési rutinom: ahogy tanultam, határozott léptekkel átvágok a via Cristoforo Colombon,a lámpa amúgy sem működik, és lám, ezúttal is lassít a forgalom, baj nélkül átjutok; velem szemben a Castel Nuovo vagy ahogy a helyiek hívják a Maschio Angioino, az Anjouk erődje terpeszkedik, fenséges látvány az alkonyati fények koronája alatt. Íme a vár, amit Nagy Lajos magyar király kétszer is bevett vagy ahogy errefele írták a krónikák, feldúlt … A pestis és a távolság, no meg az agyafúrt I. Johanna királynő cselszövései keresztülhúzták a másik Anjou-örökös nagyszabású terveit, így aztán nem jött létre a Magyar-Nápolyi Királyság. Innen nézve, nagy kár!

Az Anjouk várát magam mögött hagyva szinte rögtön a Palazzo Reale, a Bourbon-korszak királyi székhelyének pompei vörös falai előtt haladok el. Az úton szombat esti nyugis csúcsforgalom van ... félmásodpercenként legyint meg egy elsuhanó motor vagy kocsi szele ... apró dudaszók hallatszanak, de már megtanultam, hogy minden jelzés mást jelent és hogy ezek csak afféle kedélyes köszöntgetések a többi motoros, autós, gyalogos felé ... mert egy nápolyi számára szinte minden kommunikációs eszközzé lényegül, legyen az hang, mozdulat, rajz a falon, egy kiteregetett lepedő vagy épp egy motor dudája … folytonos interakcióban vannak a környezetükkel, életelemük a közlés, a megosztás.

A Vittoria alagút előtt visszatérek a part oldalára, az előttem zöldellő buja növényzetű park pálmafái közt már be-bekacsint az azúrkék tenger, a Vezúv, Capri krokodil formájú szigete. Varázslatosak ezek a napnyugta előtti percek, a parton mindenki nevetgél, csókolózik vagy fényképezteti magát... megállok pár percre, én is megmerítkezem ebben a csodás pillanatban, amit az esti fények, a tenger, és az emberek vidám zsivajának kohéziója teremt meg …  nem messze egy kivilágított úszómedencében vízilabda-csapat játszik, idehallik a síp hangja; mellettem egy elegáns étterem tetőterasza, oldalról belátok a nyitott ablakon: jól öltözött öregurak ülnek körbe egy terített asztalt, borozgatnak, elkapok néhány szót, tréfás hangsúlyt, nevetést ... szombat esti kedélyes csevegés a tengerészeti tisztiklubban.

Amikor a napkorong eltűnik a horizont mögött, a Piazza del Plebiscito felé veszem az irányt.  Ez Nápoly legnagyobb tere, a Paolai Szent Ferenc templommal, amit főképp azért építettek, hogy a Palazzo Reale-ból ne lehessen rálátni a templom mögötti Pizzofalcone negyed nyomortelepeire … itt szavaztak 1860-ban az egyesült olasz királysághoz való csatlakozásról (azóta sokan bánják is ezt ezen a környéken), itt misézett látogatásakor a pápa és 2015-ben néhány óra alatt itt gyűlt össze több mint százezer ember, hogy elsirassa Pino Daniele világhírű muzsikust, Nápoly büszkeségét, órákig énekelve a dalait, emlékezve a mobiltelefonok fényei mellett … most egy Jézust énekelve és táncolva éltető keresztény csoport mellett haladok el, a templom lépcsőin pedig szerelmesek bújnak össze ... A Café Gambrinusnál (ez Nápoly New York kávéháza) fordulok rá a via Chiaiara, ami a város egyik legszebb bevásárlóutcája, mindig, de szombat este főleg zsúfolásig tele van korzózó helyiekkel és bámészkodó turistákkal.

Megérkezem a szálláshelyemre, csupatükör, csupaneon lift visz az ötödikre, hangszórón szól a Don't let me down ... olyan lassan megy, hogy ha lenne hozzá elég merszem, akár egy koreográfiát is lepróbálhatnék a tetőig.  A szállásom a legfelső emeleten van, a recepción 18-20 éves fiatalember, Pasquale fogad mosolyogva, megdicséri az olaszomat, megmutatja a szobámat, elmagyarázza, hol jutok reggelihez. Megtudom azt is, hogy aznap dolgozik itt utoljára, ezért a legjobb ingjét vette fel a búcsúnapra (büszkén kihúzza magát). Megdicsérem a gesztusért, és annyira meghat ez a könnyed nyíltság, hogy jókívánságaim kíséretében odaadom neki az egyik ajándékba hozott hazai konyakmeggyet. Ettől mosolya ha lehet, még szélesebbre nyílik, elmeséli, hogy Rómába megy, ahol pizzériában fog dolgozni egy rokonánál, és hogy nagyon várja az új kalandot, de hiányozni fog neki Nápoly és a családja. Búcsúzóul még ad egy térképet és ajánl néhány éttermet a környéken.

Gyors kicsomagolás után elindulok vacsorázni. Mehetnék a Brandiba (a világ első pizzériájába), ami szinte szemben van a szálláshelyemmel, de inkább elindulok az egyik lépcsőn: a térképen láttam,  hogy közel van a Nennella, amiről a nápolyi barátaim nagyon dicsérőleg emlékeztek meg korábban... A felvezető lépcső mögötti sikátorokban motoros csapatok, szórakozni induló fiatalok vonulnak/száguldanak előttem, mögöttem... ez már a Spanyol negyed, nyitott ablakok mellett haladok el, a fal túloldalán vacsorázó családok, emitt meccset néznek, csak a tv fénye világít kékesen, meg valaki edényekkel csörömpöl hátul a konyhában ...  Tuti nem a Nápoly játszik, ahhoz túl csendes a környék, erről már szereztem tapasztalatokat máskor.

A Nennella, legalábbis a pizzéria (mert van egy étterem is) nem beülős hely, mindenki hazaviszi a pizzát vagy pizza frittát. Pirosra és zöldre festett ablak mögött három pizzaiolo sürgölődik, percenkét legalább öt tészta megy át a kezükön. Vagy tízen várakozunk nagyokat nyelve. Persze, mit csinál egy jól nevelt magyar, aki éppen el akar vegyülni  a doc nápolyiak között? Beáll egy sornak látszó valamibe, amiről kiderül persze, hogy nem is sor, nem szeretik erre az ilyen unalmas alakzatokat ...  Kb. 10 perc 'sorban állás' után fogok gyanút, megkérdem az ablak előtt ácsorgó signorát, hogy is működik itt a pizzához jutás rendszere. Elnéző mosollyal elmagyarázza, hogy előbb hátul fizessek, majd a bollettát adjam le a fiúknak, kapok sorszámot és majd ha hallom a sorszámot, akkor lesz kész ... most már mindegy, lebuktam, a vak is látja, hogy nem vagyok idevalósi ... mindenki mosolyog, én meg elballagok fizetni, aztán egyszercsak az egyik pizzaiolo negyvenhármast kurjant, üdvözült mosollyal  leadom a bollettát, egy kézzel írt cetlit … várok, míg az előttem állók összes kívánsága teljesül, de közben nem vesztegetem az időt, memorizálom a pizzasütés fortélyait, mert ott zajlik előttem sokszori ismétlésben minden .... aztán újra hallom a 43-as számot és átveszem a jól megérdemelt Margheritámat ... és most, immár jóllakottan, a szobámban írom ezt a jegyzetet, miközben hallom az utca beszűrődő szombat esti zsibongását, a házból különféle tv csatornák hangját, búcsúzkodó vendégek elköszönő szavait, Pink Martini Una notte a Napoli című dalát valamelyik rádiócsatornán, éjfélkor egy tüzijáték pattogását a közelből.

Azért így éjjel egy órára egészen elcsendesedett. Buona notte Napoli, buona notte napoletani.