Nápoly csütörtökön reggel 9-kor is adja azt, ami lényege: él, de azt kb. a hatodik hatványon a tízes számrendszerben! Dübörög sokezernyi motor zajában, dudaszó koncertjei morse jelekből komponált szimfóniák, amelyeket a különféle magasságú és erősségű emberi hangok misztikus kórusa kísér. Mindig rácsodálkozom, milyen erős orgánuma van itt mindenkinek kisgyerektől az aggastyánig, pedig nem olyan nagy csoda, egyszerűen megtanulják túlharsogni a motorok, az utca, a család zaját.  

Apropó, motorok. Életemben először, - hol máshol, – Nápolyban ültem motor nyergében, sőt, ha lehet még fokozni a hősiességemet, első alkalommal fél kezemmel még videót is készítettem a telefonommal, akár egy vérbeli nápolyi scugnizza  :)  És egyszer volt szerencsém a legnagyobb reggeli csúcsforgalomban motoron átszelni a várost nagyjából egyik végétől egy másikig. Mondhatom, hogy varázslatos, félelmetes, tanulságos - összességében katartikus élmény volt, amit persze kizárólag csak akkor ajánlok másoknak, ha a vezetőülésben egy helyi ember ül, máskülönben könnyen lehet tragikus vége a kalandnak. Azt mondanám Nápolyban motorozni a szabadság érzésének valódi megélését jelenti, annak minden lehetőségével, veszélyével és szépségével együtt.

El tudod képzelni az érzést, amikor a reggeli csúcsban egy teherautó és egy busz között siklasz, kétségbeesetten kapaszkodva a vezetőbe és összeszorult gyomorral arra koncentrálsz, hogy a legkeskenyebbre húzd össze magad anélkül, hogy leesnél, és hogy a térded ne húzzon csíkot a melletted haladó busz porlepte oldalán. Ilyenkor még azon is elfelejtesz dohogni, hogy mi a fenéért lehet olyan fontos, hogy a lámpánál már mi legyünk legelől, főleg, hogy tudod, hogy a lámpa oly kevéssé számít itt.  Aztán a következő pillanatban, amikor épp a Posillipo domb tetején, elegáns villák között suhansz és jobbra a buja meditárrán növényzet folytonossághiányain be-bevillan az azúrkék tenger, Capri és a Vezúv alakja, Márai jut eszedbe, aki itt lakott a közelben, a via Ricciardi 7. szám alatt,  erről a helyről írt a San Gennaro vérében, itt ereszkedett le esti sétáira a Marechiaro felé … Aztán amikor kifordultok a tengerpartot párhuzamosan követő széles sugárútra, a Via Caracciolo-ra,  úgy érzed, a Pokol és a Purgatórium után itt a Paradicsom – szemben  veled a párafelhőben úszó, reggeli fények simogatta Vezúv, oldaladon a fantasztikusan kék tenger, amelynek fodrain bukfencet hánynak a napsugarak … és az ilyen pillanatok azok, amelyeket minden sejteddel igyekszel felszívni, megörökíteni … és nem csak a turisták vannak ezzel így, a nápolyiak ajkát is elhagyja ilyenkor egy boldog sóhaj, hiába látják minden nap ezt a csodát. Én ezt nagyon nagyra becsülöm bennük, hogy nem „szoktak hozzá” a szépséghez, hanem minden alkalommal hálát adnak és kifejezik csodálatukat, hogy egy ilyen mesés helyen élhetnek. Hiszen a valódi dolgok, ezt érdemlik.

Visszatérve a motorozásra, a közvélekedés szerint a nápolyi közlekedés ijesztő és kaotikus, és kétségtelen, amikor belecsöppen az ember ebbe a világba, jó darabig csak toporog tanácstalanul a jelzőlámpánál, mielőtt átkelne egy zebrán … itt a KRESZ szabályai relativizálódnak, és ha valaki azt gondolná, hogy egy rendőrautó vagy rendőrmotor másképp közlekedik, ki kell ábrándítanom:ők is alkalmazkodnak az íratlan „szabályokhoz”. Szóval, a német vagy svájci közlekedési kultúrát itt ne keresse senki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nápolyiaknak ne lenne meg a maga közlekedési etikája és logikája. Ez a motoron ülve vált számomra végképp egyértelművé, hiszen előtte csak gyalogosan vagy autó utasaként mozogtam a városban. Itt mindenki az élni és élni hagyni elve szerint közlekedik, vagyis mindenki haladni akar, anélkül, hogy bárki hátrányt szenvedne vagy baj érné. Ez az alapfilozófia,  ami persze, tekintettel a rengeteg autóra és motorra, többnyire a KRESZ szabályainak lazább kezelésével jár. A tapasztalataim szerint a legkivételezettebb szerepe a gyalogosoknak van, ők azok, akiket mindenki átenged, feltéve, hogy tudják, hova akarnak eljutni, vagyis kellően határozottak. Mindenkinek azt javaslom, ha át akar kelni egy úton, vegye elő a halált megvető bátorságát és határozott léptekkel, célratörően induljon el, garantáltad át fog jutni  ...ha meg az ember idővel megismeri a játékszabályokat, utána már szinte lubickol a kötetlen mozgás szabadságában. A gyalogosok mellett a másik kivételezett kör a motorosoké, ők a nápolyi közlekedés privilégizált szabadságharcosai: ott vannak mindenütt, nyergükben 1-2-3 olykor négy személlyel, mindig a sarkadban vannak, de mindig vigyáznak arra, hogy legfeljebb csak a szelük legyintsen meg ... na és vannak az autósok, meg buszosok, valahol a sor végén, de nekik ott a duda, használják is rendesen, hogy kommunikáljanak a többi közlekedővel. Egészen komplex jelrendszere van itt a dudálásnak, néhányat érdemes megjegyezni... egy rövidke dudàlás üdvözlést jelent, két rövidke jelzi, hogy barát, ismerős dudál rád, egy hosszú azt kérdezi, mi a f ...t csinálsz?? De vannak jelzések komoly veszélyre és más mondandókra is. Ízelítőül nézzétek meg a Cosí parló Bellavista című film egy részletét!