Néhány éve a nápolyi barátaimtól kaptam egy képekkel illusztrált "nyelvkönyvet", amely a legismertebb nápolyi gesztusok leírását, jelentését ismerteti, képekkel illusztrálva. Mint mindenkinek, volt némi fogalmam a helyi testbeszédről, de tanulmányozva a könyvet, meglepett ennek a másodlagos nyelvnek az összetettsége, árnyaltsága, expresszivitása. Azóta, - ha botcsinálta módon is, és szigorúan baráti körben, - néha én is kézmozdulatokkal jelzem, ha pl. valami nagyon finom vagy ha meginnék egy kávét valakivel. De hogy mennnyire nem mindegy, hogy hogyan végezzük a mozdulatot, arra egy nagy nevetést kiváltó próbálkozásom a példa: egyszer egy bőséges vacsorát követően az újabb kínálásra az általam adekvátnak érzett kézmozdulattal próbáltam kifejezni, hogy tele van a pocakom, már nem bírok többet enni, mire a barátaim jókat derülve felvilágosítottak, hogy épp azt jelentettem be, hogy állapotos vagyok. Persze, volt nagy nevetés, de megmutatták a különbséget a két mozdulat között, és azóta azért óvatosabb vagyok ezeknek a gesztusoknak a használatával Nápolyban.
Az olaszokról általában azt gondolják, hogy szívesen használják a testbeszédet, de ha igaz ez az állítás, akkor a nápolyiakra hatványozottan igaz. Általában véve másodlagos kommunikációs eszköznek tekintjük, amely árnyalja, gazdagítja az elsődleges, verbális közlés tartalmát. De Nápolyban a testbeszéd önálló nyelvvé vált, amit akár a nápolyi nyelvet vagy az irodalmi olaszt, kicsi gyerekkoruktól fogva sajátítanak el az itt élők. A mozdulatok, a mimika, a szemkontaktus, a testtartás egy önálló nyelvet, komplex, színes kifejezésmódot alkotnak, amelyek gyakran képesek helyettesíteni a verbális közlés tartalmát, de mindenképpen elmélyítik, érzelmileg áthatják és erősítik azt. Egy állandó közlésre, megosztásra született nápolyit valószínűleg csak azzal lehetne némaságra késztetni, ha azt mondanánk neki, hogy mozdulatlanul, zsebre tett kézzel beszélgessen velünk.
A Via Toledon vagy a Piazza Plebiscitón járkálva teljesen normális jelenség, hogy a felemelt hangon telefonáló járókelők egyik kezükben a telefont tartják, a másik kezükkel pedig élénken gesztikulva kísérik a beszélgetést. A testbeszéddel érzelmi többletet tesznek a szavak mögé, bizalmat építenek vagy éppen bontanak le. Hogy szemléltessem a gesztusnyelv jelentőségét, nézzétek meg ezt a kis részletet a Cosí parló Bellavista (Ím-ígyen szólt Bellavista) című - egyébként nagyon szórakoztató - filmből (sajnos, nem találtam magyar szinkront), ahol egy megbilincselt rab olyan részletes útbaigazítást ad egy idős asszonynak a Bíróság folyosóján, amelyben nemcsak az útvonalat írja le, de karaktereket is szemléltet és tanácsokat is is megfogalmaz - mindezt a megbilincselt kezével kifejezve.
Hosszú időn keresztül a nápolyi "hadonászó" testbeszédet ugyanolyan lealacsonyító és kirekesztő attribútumként társították a város nevéhez a más kulturális hagyományú, és az olasz Délt sematizáló és lekezelő északi népek, mint a maffiát vagy az utcán tornyosuló szeméthegyeket. Aztán a kulturális antropológiai kutatásoknak hála, többé-kevésbé sikerült megfosztani ettől negatív konnotációtól ezt a kulturális örökséget. Ma már a nápolyi identitás egyik fontos eleme, amire ugyanúgy büszkék az itteniek, mint a nyelvükre, a zenéjükre vagy a pizzájukra. A Palazzo Veneziában (ami Nápoly ezernyi civil közösségi házainak egyike) tanfolyamokat szerveznek külföldieknek a nápolyi linguaggio gestuale megismertetésére. És a nápolyi testbeszéd rehabilitációjának legújabb állomása, hogy a WhatsApp újabb verziói már 115 nápolyi gesztust ábrázoló kis ikont, emojit tartalmaznak.
De honnan ered ez a kulturális hagyomány?
Számos gesztus eredete az ókori görög időkhöz nyúlik vissza, de nyilván a történelem során a területre érkezett sokféle idegen nyelvet beszélő hódítóval való kommunikáció emlékét is őrzik ezek a mozdulatok.
A világon az egyik legismertebb nápolyi jel, a szarv, aminek baj- és szerencsétlenség elhárító jelentést tulajdonítanak. A gesztus eredete a görög mitológiára vezethető vissza, és Parthenope és Neapolisz ókori görög telepeseinek közvetítésével vált a nápolyi kultúra részévé.
A legenda szerint Minósz krétai király, aki Zeusz fiaként azt gondolta, hogy az istenek minden kívánságát teljesítik, kért egy fehér bikát Poszeidóntól, a tenger istenétől, aki cserébe azt kérte, áldozza fel a tiszteletére az állatot. Mivel azonban azt Minósz túl szépnek találta az áldozatra, a saját csordájából áldozott fel egy bikát. Poszeidon haragra gerjedt e kisszerűség láttán, és bosszúból a fehér bika iránti olthatatlan szerelmi vágyat bocsátott Minosz feleségére, Pasziphaera. A királynénak Daidalosz épített egy üreges fatehenet, amelybe csúszva a királyné közösült a bikával, és amelynek következményeként megfogant Minotaurusz, a félig ember, félig bikatestű vérengző lény, akit aztán Minósz a Daidalosz által épített labirintusba záratott. A megvadult, Krétát többször feldúló fehér bikát pedig végül Héraklész fogta el. Emlékét a Bika csillagkép őrzi az égen, valamint a corna (szarv) gesztusa a nápolyi testbeszédben és persze a milliónyi piros szarvacska, amelyek minden ajándéküzletben ott vannak különböző méretekben és különböző anyagból készítve, és amit a nápolyiak először mindenképpen ajándékba adnak, hogy szerencsét hozzon a megajándékozottnak.
A másik legismertebb nápolyi eredetű, de egész Olaszországban elterjedt gesztus, a "Mit akarsz tőlem? Mit mondasz? Mi a f.sz van? " jelentésű, amit mindannyian ismerünk, nápolyi neve "mano a cuoppo". Amikor a testünk felé fordított tenyerünk felett csokorba zárjuk az ujjakat, mintha felcsippentenénk valamit, aztán elkezdjük csuklóból ritmikusan mozgatni a kezünket a mellkasunk felé, majd onnan távolítva.Tudjátok, ez:
Sokaknak, akik nem ismerik az itteni viselkedési szokásokat, talán túl bizalmasnak tűnhetnek egyes gesztusok, pl. ha idegenek csókolnak meg egy kisgyereket, vagy éppen vállon veregetnek valakit, akivel éppen csak szóba elegyedtek. De talán furcsa az is, hogy a nápolyiak számára az otthonuk előtt az utca olyan, akár egy nappali,ahol zajlik a mindennapi életük, ahol a betévedő idegent vendégnek tekintik és örömmel szóba állnak vele, vagy épp nem veszik zokon, ha bekandikál az otthonukba a nyitott ajtón át, vagy lefényképezi a kiterített lepedőiket és melltartóikat. Bizonyára elfogult vagyok, de nekem mindig az az érzésem, amikor az esti Spanyol Negyedben a sarkig nyitott ablakok előtt elsétálok, hogy ezek az emberek nem akarnak titkolni semmit, olyannak mutatják az életüket, amilyen az valójában, minden szépítés nélkül. Ezek mögött a - mi kultúránkban szokatlan, olykor talán tolakodónak tűnő - gesztusok és jelenségek mögött azonban bizalom, őszinteség és a másik iránti szívélyesség rejlik. Egy nápolyi szükségét érzi, hogy a szavakhoz az érzelmileg kifejezőbb és őszintébb gesztusokkal adjon többletjelentést, és nem bánja azt sem, ha belátok a konyhájába vagy a nappalijába.
Szerintem, ha megértjük ennek a viselkedésnek a mozgatórugóit, nemcsak elfogadóbbak leszünk, de teljesebben élhetjük meg az élményeinket is ebben a csodás városban.
